2013. november 1., péntek

A természet utat tör, de csak semmi pánik

Vannak olyanok, akik szeretik a jövőt megtervezni, és akár 5 évre előre meghatározni, hogy mi után mi jön, és hajlamosak kétségbe esni, ha valami nem a terveik szerint alakul. Hát nem béna? Lehet, hogy az, de én történetesen pont ilyen vagyok.

Terveztük a babát? Erre a kérdésre az őszinte válasz az az, hogy hát nem igazán, legalábbis még nem. Az az igazság, hogy az én terveimben a babával kapcsolatban csupán annyi szerepelt, hogy körülbelül mikor kezdjünk el foglalkozni a témával tevékenyen, és ehhez még legalább 4 hónap hátra volt. Az pedig rengeteg idő, több, mint 10 000 000 másodperc, és ehhez még hozzá jön ki tudja mennyi amíg a természet utat tör.


Elég önző és fura, hogy folyamatosan egyes számban beszélek a terveimről, nem? Ez azért van, mert Annának alapvetően nem volt ellenére a baba projekt, per
sze részéről meg benne volt egy adag pesszimizmus, hogy hát az "nem megy olyan könnyen". Lényeg az, hogy ebben én voltam a szűk keresztmetszet, és ez szerintem nem ritka dolog, mármint, hogy a férfi még várna, mert ugye neki van ideje...

Na és akkor mégis hogy lett a chocapic - merül fel a kérdés. Hát a képlet egyszerű, az esküvő után a naptár módszer mellett döntöttünk, aminek tisztában voltunk az esélyeivel, persze arra egy pillanatig sem gondoltunk, hogy azt a 10-30%-os esélyt azonnal babára váltjuk. De hát tudjuk, hogy a természet utat tör...




Szóval a teszt eredménye bár nem ért minket teljességgel váratlanul, azért meg kellett emésztenünk a hírt. Számomra az első néhány hét fura rezignált állapotban telt, olykor mini-pánik hangulatban, sokat pörgött az agyam:

  • Készen vagyok? Készen leszek? Lehet erre készen állni?
  • Mit érzek? Mit fogok érezni? Mit kellene érezni? Van olyan, hogy apai ösztön, és ha van, az mikor jön?
  • Elég érett a kapcsolatunk egy babához? Most akkor kimarad az ifjú házas élet?
  • Lesz elég pénzünk? Tudom biztosítani a családunk számára az anyagi biztonságot?
  • Én is elég elcseszett vagyok, a gyerekemet hogy nem rontom el?
  • Mi lesz a terveimmel?

Aztán valahogy a 12. hét végére alább hagyott ez a rezignált hangulat. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy elképesztő mennyiségű munka hullott az ölembe. Emellett két gondolat segített, egyrészt a büszkeség, hogy na hát azért csak oda tettem magam, másrészt a baba egyik legjobb feature-e, történetesen, hogy 9 hónapot vár az érkezéssel.